Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban
Hosszú ideje folyamatosan stresszhelyzetnek vagyunk kitéve: két évig a koronavírus-járvánnyal küzdöttünk, majd tavaly kitört a szomszédunkban a háború, amely egyre súlyosbodó gazdasági válságot von maga után. Nem látjuk a folyamat végét. Hogyan vegyük ezt az évet?
Új évbe léptünk, ez mindig felcsillant valamit a jövőre vonatkozóan a vágyainkból, reményeinkből. Valóban, szokatlanul nehéz a helyzetünk. Az évszázad kezdete óta egymásba fonódnak a krízisek, mégis ez a sorozat a legsúlyosabb, mert magát az életet fenyegeti. Ez a magas fokú veszélyhelyzet merőben eltér a lokális és időszakos esetektől. Mivel a jövő előttünk van, csak előretekinthetünk, és kinek-kinek a saját kis világában kell továbblépnie. Ez életparancs, miközben senki nem tud biztosat. Számtalan újabb fenyegetés rémíti lelkünket, alapvető vonás a biztonságvesztés. Nincsenek fogódzók, bizonyosságok, így felmerül a kérdés: hogyan tovább? Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú, kockázatos útján lavinaveszély közepette kell lépésről lépésre haladnia, nekünk is erőtöltésre, energiapótlásra, bátorításra, önbizalomra, összeszedettségre és bátorságra van szükségünk, mert az élet élni akar.
Mégis milyen gyakorlati megoldások vannak arra, hogy a hétköznapokban képesek legyünk túljutni a nehézségeken?
Ne engedjük a belső küzdőerőket legyengülni, kapaszkodjunk saját céljaink húzóerejébe, tervezzük meg a jövőt annyira, amennyire csak bátrak vagyunk hozzá! Irányuljunk a belső küzdelemre, a megküzdésre, és ne engedjük el azt a belső töltést, rejtett erőt, amely minden sejtünkben benne lakik, amely felemel, továbblendít, támogat, véd az eleséstől. Mindannyian magunkban hordozzuk a reményt, amelyet az élni akarás hite táplál. Ez a hit pedig az életünk értelmét hordozza. Mi, emberi lények mindig valakiért – akit szeretünk, aki szeret, akinek fontosak vagyunk – és valamiért – egy vágyott cél megvalósításáért – akarunk élni. Tudjuk, hogy egyedül nem megy.
A szeretetre, az odatartozás átélésére van szükségünk,
ez az első és végső erőforrásunk. Gondoljuk végig életünk értelmét, ha van kiért-miért élni, az élet győztesei lehetünk. Erre tanítanak a túléléspszichológia nagyjai, így például a legendás pszichiáter és holokauszttúlélő Viktor Frankl is. Be kellene vezetnünk egy nyelvi szabályt: használd minél gyakrabban az „együtt” és „össze” tagokat tartalmazó szavainkat: együttlét, együttes élmény, együttérzés, együttes, együttműködés, összetartozás, összefogás, összetartás, összekötés, összekapcsolódás. Emberi lényegünkből következik, hogy kapcsolatokban élünk. Valaki számára léteznünk kell mint fontos, szeretett személy. Idézzük fel például, hogy mikor voltunk a legboldogabbak az életünkben. Kiderül, hogy a kérdés szinte mindnyájunk esetében szeretetkapcsolat emlékét hívja elő. Egy ölelést, gyengédséget vagy szóbeli pozitív megerősítést – azaz jelzéseket arról, hogy valakinek a legfontosabbak, de legalábbis fontosak, szeretetre és elismerésre méltók vagyunk; sokat jelentünk például a családunknak. Szeretnénk ezt visszaidézni, most is megélni? Akkor tegyük mi magunk is ezt azokkal, akiktől szeretünk ilyeneket kapni. Ha mi elkezdjük adni, leggyakrabban megindulnak felénk is a pozitív érzések. Ezt a javaslatot egészítsük ki azzal, hogy minden ítélkező, minősítő, kritizáló és elítélő szóra vonatkoztassunk szóböjtparancsot.